Munkavédelem, tábla, Robotex kft.

FÜSTMENTES MUNKAHELY, AVAGY EGYÜTT NEM DOHÁNYZUNK

Hír szerkesztve: 2011. 07. 26.

 

Be kell valljam, hogy korábban együtt dohányoztunk. Együtt, mi kollégák. Füstölés közben persze beszélgettünk. A reggeli ciginél átbeszéltük az aznapi feladatokat, az esti terveket az „elköszönős” cigi közben tárgyaltuk meg. Belénk ivódtak ezek a szokások, akárcsak a nikotin a bőrünkbe. Szerettünk dohányozni. Szeretetünk „megfertőzte” igen fiatal kolléganőnket is, ő is csatlakozott füstölő klubunkhoz, így a cégvezetőn kívül mindenki cigizett. Erről az időszakról nem is írnék többet, hiszen ez inkább rossz példa, mint követendő út.

Dohányosként nem veszünk tudomást arról, hogy az aktív dohányzás rákkeltő hatását számos adat igazolja. A dobozon lévő elrettentő feliratok, mint „káros/károsít”, „halált okoz”, „impotenciához vezet” sem érdesek akkor, amikor már végre rágyújthatunk. Feltépjük a csomagolást gyorsan húzunk a tizenkilencből egyet, kattan az öngyújtó és már a füsttel együtt szívjuk az öt perc nyugalmunkat.

Három fő kategóriába sorolom a füstölőket. Az igazán elszánt dohányost, ha kint kell rágyújtania, nem érdekli az időjárás sem. Eshet, fújhat vadul, vagy röpködhetnek a mínuszok, ő akkor is rendíthetetlenül áll hóban, fagyban és szívja. Első útja biztosan a trafikba vezet, ha otthon hagyta a cigijét és furcsa módon nem is bosszankodik annyira, hiszen az otthoni is elfogy. Vannak társasági dohányosok is. Őket legkönnyebben onnan lehet felismerni, hogy saját cigijük soha sincs, mert mindig kérnek. Egyedül sohasem gyújtanak rá és nem is fagynak meg cigizés közben. Bennük általában ott bujkál a félelem, hogy lemaradnak valami jó sztoriról, vagy kimaradnak a társaságból, ha nem füstölögnek a többiekkel. A két kategória között persze vannak átmenetek, ők alkotják nálam a harmadik csoportot. Igazából osztálytól függetlenül, akik szívják, az esetek túlnyomó részében szeretnek is dohányozni. Ejtenék pár szót a szokásokról, hiszen jó páran rossz szokásként tekintenek erre a káros szenvedélyre. Ez nem véletlen, ugyanis társunkká válik a cigaretta bizonyos tevékenységek közben. Ilyen lehet a kávézás, sörözés, étkezések utáni pihenés, várakozás járművekre vagy személyekre, horgászás, borozás, bulizás és még sorolhatnám. Sok esetben a leszokást nem csupán a nikotin iránti vágy nehezíti, hanem az, hogy ezeken a berögzött szokásokon kell változtatnunk. És felmerülnek ilyen, és ehhez hasonló kérdések: „De akkor hogy fogok sörözni?”, „ A kávémhoz se?”, „Ha jól teleeszem magam akkor se?”. Én úgy gondolom, hogy rosszul közelítjük meg a problémát. Ne azt nézzük, hogy mit veszünk el magunktól, hanem azt, hogy mit adunk cserébe! A leendő unokánkkal eltöltött nyár mégis kecsegtetőbb, mint egy üveg sör és mellé egy szál. Ne szaladjuk ennyire előre! Leírom, hogy hogyan váltunk füstmentes munkahellyé.

Fiatal kolléganőm kezdte a sort. Egyik napról a másikra többet nem gyújtott rá. Furcsálltam, de meglepően jól vette az akadályokat. Nem idegeskedett, többletenergiáit munkájába fektette és legfőképpen nem minket bosszantott. Mesélte, hogy esténként elég sokat köhög, de ez pár hét alatt elmúlt. Csodáltuk erejét és kitartását és bevallom személy szerint irigyeltem is. Mégis elképzelhetetlennek tartottam, hogy én ne cigizzek tovább. Lehet, hogy butaság, de sokáig az életigenlő magatartás részének tartottam a dohányzást. Pedig, ha most belegondolok mindent „igenel” csak az életet nem. Sajnos a dohányipar hatalmas üzlet, mégpedig óriási lobbi erővel és az ehhez szükséges anyagiakkal felvértezve. Hiába öl meg, kapható. Hiába káros a passzív dohányzás mégis sok felnőtt fújja szerettére nap, mint nap a füstöt.

Kollégám egy hét elteltével egyik reggel úgy jött be dolgozni, hogy előző nap este óta nem cigizett. Elég rendesen utána is olvasott a leszokást könnyítő módszereknek, így napi szinten annyi bögre teát ivott meg, amennyiről én úgy hittem, hogy fizikai képtelenség. Nála már voltak hullámvölgyek és idegesebb is volt a megszokottnál. Teltek a napok. Elmondta nekem, hogy rágyújtott egyszer, de annyira nem esett jól, hogy elnyomta a második slukk után. Szerintem itt jött rá, hogy semmi jóról nem mondott le és elkezdte más szempontból is átalakítani életét. A rendszeres és normális mennyiségi és minőségi étkezés mellett elkezdett sportolni.  Két-három hónap után már szinte naponta kérdezgették munkatársaim, hogy mikor szokom le. Persze jó pár szál elszívott cigi után megkaptam, hogy büdös a hajam, a ruhám stb… Ami korábban menő dolognak számított, kis közösségünkben már-már a ciki kategóriát súrolta. Igazából már eldöntöttem, hogyha szinte mindenhonnan ki- és betiltják a dohányzást, én dohányzóként nem fogok azon idegeskedni, hogy sehol sem lehet füstölögni. Tuti, hogy leszokom. Majd. Majd egyszer… Majd akkor… Ám munkatársaim tovább is piszkáltak. Tudtam, hogy mondanom kell nekik valamit, ki kell tűznöm egy dátumot, le kell szoknom. Vizsgaidőszakom épp kapóra jött, eldöntöttem, hogy az utolsó vizsgám után leszámolok a függőségemmel.  A vizsga napja eljött, szerencsés tételhúzás után feleletem sikerült, ünneplésként rágyújtottam.  A neheze a következő napokban jött. Minden pillanatban, amikor a ciginek/cigizésnek a gondolata meg akart születni a fejemben, rögtön másra gondoltam tudatosan. Amikor idegesebb lettem, megettem egy szelet csokit. Minden füstmentes napot újabb győzelemként éltem meg, és egyre büszkébb lettem magamra. Kétszer rágyújtottam álmomban, de olyan bűntudatom lett mikor felébredtem, aztán persze örültem, hogy csak álom volt.

    

Tanácsot nem akarok senkinek adni, csupán azt tudom, hogy nekem mi kellett ahhoz, hogy letegyem a cigarettát. Az én receptem a következő (tegező stílusban): egy nagy bödön kőkemény akarat, határozd meg a leszokás pontos dátumát, viselkedj tudatosan minimum egy hónapig, a hiányt pótold egy kevés édességgel/teával/olyan jutalommal, ami nem árt Neked; a környezeted, kollégáid támogatása, bíztatása sok holtponton átsegíthet.

Minden már nem dohányzó dohányosnak gratulálok!

Minden még dohányzó dohányosnak kívánom, hogy szokjon le!